Az egész egy szép márciusi napon kezdődött. Hát igen, újból költöztem, csak egy új városba. Nem ismertem senkit, az egész furcsa és idegen volt. Édesanyám beirattak az ottani gimibe. Nagyon kedvesen fogadtak, a DÖK elnök körbevezetett és elintéztük a papírmunkát. Már épp indultam volna órára, mikor kinyílt az ajtó. Egy lány lépett be. Vékony volt, hosszú barna haját összekötötte. Furcsa volt. Valami különlegeset éreztem. Mikor látta, hogy én is ott vagyok, mosolyra görbült a szája. Odalibbent hozzám és bájosan bemutatkozott. Melodynak hívták. Minden helyen van egy ilyen lány. Gyönyönyörű és kedves. Sosem voltam ilyen lány, de nem is leszek. Ó, még azt sem tudjátok, ki vagyok. A nevem Jane Overton. Óra után indultam volna haza, de valaki nekem ütközött. Megfordultam, pofozásra készen. Egy srác állt velem szemben. 

- Nem látsz a szemedtől? - Förmedt rám.

- Te jöttél belém!

- Milyen harcias itt valaki - röhögte el magát - van valakid, aki kordában tart?

- Ha azt kérdezed van-e barátom, akkor nem, nincsen.

- És ha azt kérdezem, van-e kedved eljönni velem valahova, mit mondasz rá? - Kérdezte huncut mosollyal az arcán.

- Még a nevedet sem tudom...

- Találd ki - mondta kacsintva, majd elfordult és a válla felett kiáltott vissza - szólj, ha döntöttél!

Na igen, eléggé...khmm...furcsán viselkedett. Ugyanakkor vonzott is. Akkor még nem tudtam miért. Miközben így gondolkodtam, valaki a nevemet ordibálta mögülem. Megfordultam. Egy gyönyörű zöld szempár nézett rám. Patrick. Sötétbarna haja most is hanyagul lógott a szemébe, éppen a szokásos sapkáját igazította meg. Mire feleszméltem, már szorosan magához ölelt. 

- Szia Jane! Azt hitted, elmenekülhetsz előlem? - Kérdezte kedvesen.

- Eszem ágában sem volt.

Na igen, azt tudni kell, hogy Patricket egészen kicsi korom óta ismerem. Mindig utánnam jön, amit annyira nem is bánok.

- Nem ülünk be valahova?

- Benne vagyok, csak nem ismerem a várost.

- Szerzünk egy térképet - mondta gyönyörű mosollyal az arcán.

- Mehetünk! - Válaszoltam vidáman.

Csodás ötlete ellenére sem találtunk semmit, így beálltunk egy buszmegállóba és elindultunk haza. Egy "véletlen"-nek köszönhetően a szomszédunkba költözött, így egészen az ajtóig kísért. A lépcsőn még beszélgettünk egy órát, de anyu félbeszakított. Műmosollyal üdvözölte, majd elhesegette. Mondhatom, legszívesebben leütöttem volna...főleg, mert elküldött aludni. Mi vagyok én, 10 éves?

A konyhában álltam. Minden csupa vér volt. Végigrohantam a lakáson, de anyu nem volt sehol. Hirtelen megszólalt a csengő. Összerezzentem, a szívem kalapált. Lassan elindultam az ajtó felé, miközben felvettem egy kést. Kinéztem a kukucskálón. Döbbenetemben elejtettem rögtönzött önvédelmi eszközöm. Feltörtek a régi, homályos emlékek. Együtt csúszdázunk az utca végi játszótéren. Reggelente a házunk előtt vár, hogy elkísérjen az iskolába. Az első csókunk.. majd az utolsó. Hogy került ide?

Feltéptem az ajtót és a nyakába borultam. Nem ölelt át, nem temetett a karjaiba. Felnéztem rá de csak egy rideg, idegen tekintetet látam. Matt már nem az a kedves, mosolygós fiú volt, mint pár hónappal ezelőtt. Nem tudtam mit mondjak. Csak álltam előtte bután, és bámultam a gyönyörű szemeit. Összeszedtem minden bátorságom, megköszörültem a torkom, és bár elcsuklott a hangom, megszólaltam:

- Ööö....Te mit keresel itt?

Matt nem válaszolt. Csak nézett.

- Matt? Válaszolj kérlek!

Továbbra is csak nézett, majd gonoszul elmosolyodott. Lehajolt, hogy felvegye az elejtett késemet. Egy darabig a kezében forgatta, majd belém döfte. Soha nem tudtam meg mi lett anyával.

Könnyes szemmel, izzadtan riadtam fel és berohantam a konyhába. Vérnek nyoma sem volt, anyu egy tál palacsintával egyensúlyozott az asztalnál. A nyakába borultam és a megkönnyebbüléstől újra könnyezni kezdtem.

- Szeretlek anya - suttogtam elcsukló hangon.

- VÉGE -