4.fejezet

Reggel a madarak csicsergésére ébredek. Még korán van, így szép lassan kezdek el készülődni. - Ez az utolsó hét - gondolom magamban. Mariusz pont ideér az évzáróra. Elmélkedésemet lakótársam szakítja félbe.

- Bogyó! - Ordít a konyhából.

- Mi van? - Kérdezek vissza álmosan.

- Megehetem a pudingodat?

- Nem!

Ez a gyerek kezd idegesíteni. Először megvádol, aztán elvárja, hogy megosszam vele a kajám.

- Kösz, én is bírlak! - Feleli bosszúsan.

Megcsörren a telefonom. Menta az.

- Szia, felkeltettelek? - Kérdezi bátortalanul.

- Szia, dehogy!

- Oké. Szóval...ma nem megyek suliba. El tudod hozni a házikat? Nem akarok lemaradni. 

- Persze! Suli után átugrom!

- Köszi! - Ezzel megszakad a vonal. Arra eszmélek fel, hogy teljesen kiszáradt a szám és fáj a torkom. Kilépek a szobából, talpamnak hűvös a padló. Castiel visszaaludt. Próbálok a lehető legcsendesebben mászkálni. Kiülök a teraszra egy csésze egy csésze gőzölgő kávéval. Mint mindig, most is alig hajt el néhány autós a ház előtt. 

- Jó reggelt! - Lép mellém Cast.

- Jó reggelt.

- Maradt még kávé?

- Aha.

A következő pillanatban leül mellém. Eddig nem is vettem észre, mennyire helyes. A haja valószínűleg festett, másképp nem lenne ennyire vörös. Csillogó szürkés szemei és velem szemben legtöbbször msolyra görbülő szája szinte tökéletes összhatást keltenek. Rám néz. Valószínűleg észrevette, hogy csodálom. 

- Mi van?

- Kedd?

- Tényleg? Na mindegy.

Csend telepszik ránk. Egyikünk sem szólalna meg, ha Banyus nem dörömbölne az ajtón.

- Ez meg mit akar hajnali hétkor? - Háborodik fel Castiel.

- Szerintem hagyjuk a fenébe. Nem nyitjuk ki, mintha még aludnánk.

- Benne vagyok - mosolyodik el.

Annyira reklámba való mosolya van. Mint a kutyaprotkó. Ekkkor megcsörren a telefonom. Banyus.

- Ez meg honnan tudja a számom?

- És te az övét?

- Mikor ideköltöztem, el kellett mentenem.

- Lerakta. Megváltás. Mikor mész dolgozni?

- Hétvégén.

- Pénteken nem megyünk el valahova?

- Elmehetünk - mosolyodok el. Ránézek az órára. Fél nyolc. Indulnom kéne. Felállok, elköszönök a lakótársamtól, és elindulok a buszra. A padunkhoz érve nagyon meglepődök: Mariusz áll kis csoportunk közepén. Észrevesz és elmosolyodik. Elkezdek rohanni felé. Szorosan megölelem, szóhoz sem jutok. 

- Te mikor...? És hogyan...? Miért nem szóltál? - Árasztom el kérdésekkel.